Szövetkezeti Hitelintézetek Nyugat-Európában és Hazánkban

Azonban az elmúlt két évtizedben Magyarországon a szövetkezeti hitelintézeti szektor meggyengült, a takarékszövetkezetek száma megfeleződött, a szövetkezeti tagok száma több milliósról mintegy százezer főre apadt, a szövetkezeti hitelintézeti szektor piaci részesedése is alig négy-öt százalékra esett vissza, ezért van szükség a rendszer megújítására.

Az elmúlt években a hazai szövetkezeti hitelintézeti szektor működését vizsgáló tudományos igényű tanulmányok is arra a következetetésre jutottak, hogy a szövetkezeti hitelintézeti szektor  méretgazdaságos és bankszerű működésének feltételeit a szorosabb integráció, illetve a tőkeerő javítása teremtheti meg. Ahhoz, hogy a magyarországi szövetkezeti hitelintézeti szektor piaci súlyát, hitelezési aktivitását érdemben növelni lehessen, elengedhetetlen a hálózatszerű működés kialakítása, a szolgáltatási színvonal egységesítése és a szektor tőkehelyzetének megerősítése.

Az integrált működés és az intézményvédelem jelentősége

Nyugat-Európában a szövetkezeti hitelintézetek hatékonyságának növelése, illetve a tőkeigények növekedése miatt, valamint a betétek biztonságának szavatolása érdekében több országban is központi, szolgáltató és felügyeleti funkciójú intézményeket – ernyőbankokat, garancia vagy szolidaritási alapokat – hoztak létre a teljes szektorra kiterjedő jogosítványokkal.

A szigorodó szabályozási környezetnek, a központi intézményeknek, azaz az integráció elmélyítésének pozitív hozadékait talán legszemléletesebben a finn és a holland szövetkezeti szektor fejlődése mutatta meg. Hollandiában a Rabobank hazai sikere és világpiaci szárnyalása a szövetkezeti rendszer összeolvadását és az erős központi bank létrehozását követően indult el, míg Finnországban a szabályozási környezet szigorodása indította el a szövetkezeti rendszer példamutató fejlődését: ott a centralizáció és az erősödő hálózati integráció 2007-ben egy új ernyőbank, az OP-Pohjola Bank megalapításában csúcsosodott ki.

A központi ernyőbankok létrehozásával párhuzamosan jöttek létre a kockázatok mérséklését célul kitűző intézmények – a garancia, vagy intézményvédelmi alapok, amelyek a „felszínen” az egyes tagszövetkezetek pénzügyi nehézségei esetén a betétek szavatolásában játszanak kitüntetett szerepet, valójában azonban az integráció tagjainak védelmét szolgálják. Ahhoz ugyanis, hogy a szövetkezeti hitelintézetek egészének vagyonát megóvják, egy felügyeleti rendszer működtetése is szükséges, amely a kockázatosnak ítélt társakat „visszatéríti” a megfelelő működési pályára.

Így van ez Finnországban, ahol az OP Pohjola Központi Szövetkezet (Osuuspankkikeskus, OPK), feladata a tagszövetkezetek likviditási-, kockázatkezelési- és pénzforgalmi folyamatainak teljes felügyelete, amit 2001 óta törvény ír elő, vagy Németországban ahol a BVR (Bundesverband der Deutschen Volksbanken und Raiffeisenbanken) garanciaalapokat kezelő Sicherungseinrichtung nevű szervezete a problémásnak ítélt szövetkezetben személyi változtatásokat eszközölhet, kölcsön-nyújtással, vagy tulajdonrész vásárlással szanálhatja a bajba került hitelintézetet.

Az intézményvédelem tehát abban is áll, hogy a tagszövetkezetek, az integráció központi szervének segítségével biztosítják egymás betéteseit, és azért, hogy elkerülhetőek legyenek a visszafordíthatatlan negatív folyamatok, a központ felügyeleti funkciókat is ellát, valamint fenyegető helyzet esetén közbelép. A felügyeleti szerep segít a problémák aktív előrejelzésében, és elkerülésében, ugyanis annak bekövetkezte sokkal költségesebb lenne a tagintézmények számára, mint egy idejekorán meglépett beavatkozás. Így minden tagszövetkezet érdeke a felügyelet és az előrejelzési rendszer megfelelő működtetése.

A hazai takarékszövetkezeti működésben azonban az integrációs törvény 2013. július 13-i megjelnése előtt nem voltak egységes működési, kockázatkezelési, fedezetértékelési és prudenciális szabályzatok, illetve a magyar szabályozás nem kívánt meg egységes működést a tagszervezetektől.